A magyar kultúra napját ünnepeltük

Címkék: Friss hírek

Kölcsey Ferenc a fennmaradt kézirat tanúsága szerint 1823 januárjának 22. napján fejezte be a Himnusz megírását. Méltóbb napot aligha választhattunk volna a magyar kultúra megünneplésére, mint nemzeti fohászunk születésnapját. Iskolánkban rádiós műsorral emlékeztünk erre az alkalomra.

A kultúra hagyományos értelemben a társadalom szellemi értéke, szó szerint pedig egy történelmileg kialakult közeg, amelyben az ember él. Magyarország, a világ, azon belül leginkább az európai kultúrát nemcsak magába fogadta, hanem gazdagította is. A XVII-XVIII. században az állandó ellenőrzések, tiltások ellenére sokan küzdöttek a nemzeti kultúránkért, az anyanyelvünkért, a magyarság fennmaradásáért.

Sokan és sokféleképpen fogalmazták meg a kultúra, a magyar nyelv fontosságát. Kosztolányi Dezső így írt erről:

„Az a tény, hogy anyanyelvem magyar, és magyarul beszélek, gondolkozom, írok, életem legnagyobb eseménye, melyhez nincs fogható. Nem külsőséges valami, mint a kabátom, még olyan sem, mint a testem. Fontosabb annál is, hogy magas vagyok-e vagy alacsony, erős-e vagy gyönge. Mélyen bennem van, a vérem csöppjeiben, idegeim dúcában, metafizikai rejtélyként. Ebben az egyedülvaló életben csak így nyilatkozhatom meg igazán. Naponta sokszor gondolok erre. Épp annyiszor, mint arra, hogy születtem, élek és meghalok.”

A mai ember kötelessége, hogy kulturális örökségünket megőrizze és továbbadja a jövő nemzedékének. Ebben a szellemben adták elő a 10. b osztály tanulói a rádiós műsorukat, amelynek elkészítésében Kereskai Zita és Kalászné Perényi Nóra tanárnők segítettek.

„Vagy félezernyi dalt megírtam
s e szót: magyar,
még le nem írtam.
Csábított minden idegen bozót,
minden szerelmet bujtató liget.
Ó, mily hályog borult szememre,
hogy meg nem láttalak,
te elhagyott, te bús, kopár sziget,
magyar sziget a népek Óceánján!

Nyolc nemzet nyelvén szóltam életemben
és minden fajták lelke fürdetett.
S most mégis, mégis áruló vagyok,
a minden-eszme sajgó árulója,
most mégis bősz barlanglakó vagyok,
vonító vad, ki vackát félti, ója,
vadállat, tíz köröm
és csattogó agyar
s ki eddig mondtam: ember! -,
most azt mondom: magyar!
És háromszor kiáltom
és holtomig kiáltom:
magyar, magyar, magyar!”

(Dsida Jenő: Psalmus Hungaricus-részlet)