A kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapja

Február 25-én reggel rádiós műsorral emlékeztünk a kommunizmus áldozataira.

Az Országgyűlés 2000. június 13-án elfogadott határozata értelmében minden év február 25-én tartják a kommunizmus áldozatainak emléknapját. Az időpont arra utal, hogy 1947. február 25-én Kovács Bélát, a Független Kisgazdapárt főtitkárát a megszálló szovjet katonai hatóságok jogtalanul letartóztatták és a Szovjetunióba hurcolták, ahol nyolc évet töltött fogságban.

A szovjetellenes kémkedéssel és ellenkormány alakításával megvádolt Kovácsot 1951-ig magyarországi és ausztriai börtönökben őrizték, majd 1952-ben a Szovjetunióba vitték, s bírósági tárgyalás nélkül 25 év kényszermunkára ítélték. 1955 novemberében átadták a magyar hatóságoknak, de szabadságát csak 1956 áprilisában nyerte vissza. Az 1956-os forradalom idején földművelési miniszterként, majd államminiszterként tagja volt a Nagy Imre-kormánynak.

Az emléknap sajátossága, hogy a múlt felidézése mellett kegyelettel emlékezünk azokra, akik áldozatul estek a kommunista diktatúráknak, akik ártatlanul elszenvedték az elnyomást és terrort, vagy tevőlegesen szembeszálltak vele, mint 1956-os forradalmunk mártírjai. Emlékezünk mindazokra, akiket a lenini és sztálini elveken fölépülő hatalmi rendszerek megfosztottak életüktől, akiket bebörtönöztek, táborokba hurcoltak vagy internáltak, de ideszámítanak azok is, akiknek a hatalom tönkretette az egészségét, egzisztenciáját, akik nem tanulhattak tovább, akiket bepofoztak a téeszekbe vagy öngyilkosságba kergettek. Mert a kommunista diktatúrát sokan és sokféleképpen szenvedték meg.

A történelmet a győztesek írják, így a kollektív büntetés elvét a szövetségesekkel folytatott megbeszélések során Magyarországgal szemben is kimondták. A polgári személyek tömeges elhurcolása egy-egy nagyobb település elfoglalása után vette kezdetét.

Az elhurcolások központi szervezésére utal, hogy a gyanútlan magyarok összegyûjtésére mindenhol hasonló módon került sor. A falvakban dobszó mellett három napos kötelező közmunkára szólították fel a 18 és 50 év közötti férfiakat és nőket. A jelentkezõket iskolákba, mozikba, nagyobb pincékbe zárták, majd néhány órás vagy napos várakozás után erőltetett menetben a fronttól mintegy 25-30 kilométerre lévő felvevő-táborokba hajtották az elfogottakat.

Az 1948 után visszatért hadifogoly-kényszermunkások és civil elhurcoltak többsége nem nyerte vissza azonnal a szabadságát, hanem magyarországi börtönökben folytatta rab életét. Magyar adatok alapján 270-370 ezres hiány tükrözi hitelesen a szovjet táborvilágban, illetve az oda vezetõ úton elpusztult magyarok számát, figyelembe véve azt a tényt, hogy az átmenõ-táborokban és a kiszállítás közben elhunytakat a szovjet õrök nem regisztrálták. De áldozatok a túlélõk is. A foglyok nagy része betegen tért vissza, és sokan végleg munkaképtelenné váltak.

A családfőkre embert próbáló feladat hárult az 1953-as amnesztiát követően, hogy az elemi létfeltételeket biztosítsák a családtagok számára, miután a családok kényszerlakhelyhez kötését megszüntették. Egy 1953. október 13-án kiadott utasítás kötelezte a rendőrőrsöket a kulákelemekről, a volt tőkésekről és kizsákmányolókról és azok keresőképes felnőtt gyermekeiről kartotékrendszerű nyilvántartás készítésére. A figyelés eredményéről, valamint a beérkező adatokból 3 hónaponként írásos feljegyzést kellett készíteni és azt "szigorúan titkos" jelzéssel a területileg illetékes rendőrőrs részére meg kellett küldeni. A “múlt emberei” és leszármazottaik halálukig megfigyelés alatt álltak.

A műsort a 9.c osztály adta elő, osztályfőnökük, Kozák Attila tanár úr vezetésével.

Címkék: Események